Személyközpontú pszichoterápia
Carl R. Rogers
nevéhez fűződik a személyközpontú pszichoterápiás módszer kidolgozása, mely az 1940-es
évektől kezdve a pszichoanalízis és a viselkedés-lélektan mellett megjelenő
humanisztikus pszichológia központi alkotóelemének tekinthető. A humanisztikus
lélektan egyik legfőbb - az alaklélektanból származó - gondolata, hogy az ember
több mint részeinek összessége, olyan egyedi személy, aki nem kiszolgáltatott,
hanem tudatosan él és irányítja cselekedeteit. A humanisztikus pszichológia a
személy teljes egyediségét emeli ki, az embert olyan individuumnak tekinti, aki
nem fogja tudattalan motívumainak (mint a pszichoanalízis elméleti
megfontolásaiban) vagy külső determináló tényezőknek (amiképp azt a
behaviorista megközelítés követői vallják), hanem önmaga határozza meg életét
és testesíti meg a szubjektum szabadságát. A humanisztikus pszichológiai megközelítésben
felkínált emberképben tehát a determináltságot a szabadság váltja fel (Pintér, 2000a). A
személyközpontú iskola tehát a viselkedés hátterében konstruktív erőket
feltételez, melyek a növekedés irányába hatnak, az ember viselkedése e felfogás
értelmében célra irányul, a személy önnön értékei mentén cselekszik, s ez
képezi identitásának alapját (Pintér, 1993b). A
személyközpontú pszichoterápia irányzata tudományelméleti hozzáállásában a
fenomenológiai orientációt követi: fő ismérve, hogy e felfogás értelmében a
viselkedés meghatározója az egyén sajátos megismerési rendszere, és ebből
következően a viselkedés megváltozását a személy percepciójának megváltozásának
közvetítésével látja lehetségesnek (Pintér, 2000a).
A személyközpontú iskola
személyiségmodellje
Rogers a személyiséget nyílt,
dinamikus, önszabályozó rendszernek, az embert pedig racionális, szocializált
lénynek tekinti (Pintér, 2000a).
Rogers személyiség- és viselkedéselméletének alapfeltevése, hogy minden ember egy
olyan folyamatosan változó élményvilágban él, melynek ő a központja, a
megtapasztalt élményeknek azonban csak egy része tudatosan átélt tapasztalat (Rogers, 1980). Ez a perceptuális mező az egyén számára
realitásként működik, a személyiség tehát nem egyfajta abszolút értelemben vett
realitásra reagál, hanem arra, amit a fenomenális mezőben a realitásból, mint
szervezett egészként észlel. A fejlődés során a perceptuális mező egy része
elkülönül, fokozatosan differenciálódva, mint szelf válik ki annak következtében,
hogy a gyermek megtapasztalja, hogy privát világának egy része saját
ellenőrzése alatt áll (Rogers, 1980).
A szülők és a környezet a gyermek viselkedési megnyilvánulásait minősítéssel
látják el, és e minősítéseket a gyermek mint saját tapasztalatát építi be
szelfjébe (Pintér, 2000a). Amikor az
egyén tapasztalatait szervezi, ezeket vagy szimbolizálja és a szelffel bizonyos
összefüggésbe szervezi, vagy figyelmen kívül hagyja (mivel a szelf -
struktúrával nincsenek észlelt kapcsolatban), ill. megtagadja a szimbolizációt
vagy torz szimbolizációt alakít ki, mivel a tapasztalat nem konzisztens a
szelf - struktúrával (Rogers, 1980).
A szelf - struktúra tehát a másokkal folytatott értékelő
interakciók és az ezek nyomán nyert tapasztalatok szerveződése eredményeképpen
alakul ki. A keletkező szelf - struktúra alapját a gyermek legelső és
legfontosabb szelf - élménye adja: az, hogy szeretik szülei (Rogers, 1980), a gyermek azonban a szülők elutasítását és
rosszalló címkézését is, mint saját tapasztalatát építi be a szelfbe, s ezáltal
torzult szimbolizáció keletkezik (Pintér, 1993b). A szelf struktúra tehát két forrásból alakul ki:
egyrészt az egyén közvetlen tapasztalatszerzése nyomán, másrészt a szenzoros
reakciók torz szimbolizációja következtében, mely az értékeket oly módon építi
be a szelfbe, mintha azok valóban átéltek volnának (Rogers, 1980).
A személyiség alapvető belső
tendenciája, hogy megvalósítsa önmagát (Rogers, 1980); az ún. aktualizációs tendencia (Pintér, 1999), mely minden motiváció gyökere - nem csupán az
emberre, hanem minden élő szervezetre jellemző (Tringer, 1991). Az önmegvalósítás kétirányú folyamat: az
önaktualizációs lehetőségek folyamatos differenciációja és integrációja
jellemzi (Popper, 1983).
Önmegvalósítási törekvései során az egyén kölcsönhatásba kerül környezetével, s
az eközben megélt tapasztalatait pozitívnak - amennyiben azok szolgálják
fejlődését és kielégülését -, ill. negatívnak - amennyiben azok fenyegetik
fejlődését és kielégülését - értékeli; s ennek következtében ezekhez a
tapasztalatokhoz közeledik ill. távolodik (Rogers, 1980).
A személyiség működésének további tendenciája
Rogers elméletének értelmében a pozitív értékelés valamint az önelfogadás
szükséglete, melyet az egyén önmagával kapcsolatos tapasztalatai alapján alakít
ki. E folyamatok következményeképpen alakítja ki a személy az érték
feltételeit, melynek hatására bizonyos én-élményekhez annak függvényében
közeledik ill. távolodik, hogy azok kisebb vagy nagyobb mértékben segítik
önelfogadását (Rogers, 1980).
A rogersi személyiségelmélet alapvető
kategóriái továbbá az én, az én-kép és az én-ideál (Popper, 1983). Az én a személyiség, a maga objektív
valóságában megjelenő organizmus. Az én-kép reprezentálja mindazt,
ahogyan az egyén önmagát megéli, amilyennek saját magát megítéli, ez saját
viselkedésének értelmezési rendszere (Popper, 1983; Tringer, 1991). Az én-kép kialakulásában kiemelkedő szerepet
játszanak a környezettel folytatott értékelő interakciók, stabilitásának
fennmaradását is a környezettel való interakció biztosítja (Tringer, 1991). Az én-ideál hordozza a személy morális
dimenzióját (Tringer, 1991); arra
vonatkozik, amilyen a személy lenni szeretne, aminek elérésére törekszik (Popper, 1983).
A teljességgel működő
személyiség
A szociális fejlődés végső célja egy teljességgel
működő személyiség kialakulása (Rogers, 1980). Ezzel összefüggésben e hipotetikus személyiség
az optimálisan működő pszichoterápiás folyamat végpontja is (Pintér, 1999). A személyközpontú irányzat elméleti felfogásában
a teljességgel működő személyiség nyitott tapasztalatai felé, s e tapasztalatok
mindegyike hozzáférhető a tudat számára - ebből következően a realitást
pontosan észleli és szimbolizálja. A szelf struktúra a teljességgel működő
személyiség esetében rugalmasan változik az újabb tapasztalatok
asszimilációjának folyamatában, s a szelf e tapasztalatokkal kongruens, az
én-élmények szervezése során nem igazodik értékfeltételekhez (Rogers, 1980), nincsenek külső értékelő mozzanatok, valamint
egybeesnek a személyes és organizmikus értékelések is (Rogers, 1959,
ID: Tringer, 1991). További fontos
jellemzője a teljességgel működő személyiségnek, hogy önmagát elfogadja és
pozitívan értékeli, viselkedése új helyzetekben egyedi és alkotó alkalmazkodást
tanúsít, s ezek következtében képes a környezettel teljes harmóniában élni (Pintér, 1999;
Rogers, 1980).
A személyközpontú
irányzat betegség- és terápia elmélete
A személyiség működésére vonatkozó
elméletből következően Rogers meglátása szerint a pszichés zavarok kialakulásának
hátterében a valóság torz szimbolizációja húzódik meg (Pintér, 1999). Az egyén - önelfogadási szükséglete
következtében - tapasztalatait szelektíven észleli, s ez rossz pszichológiai
alkalmazkodáshoz vezet, mivel e szelektivitás révén a szelf és a tapasztalat inkongruenssé
válik. Ez vezet a viselkedés inkongurenciájához is: azok a viselkedéses
megnyilvánulások, melyek a szelf fogalommal konzisztensek, a tudatban pontosan
szimbolizáltak; az azzal ellentétesek azonban torzulnak vagy teljes mértékben
kiszorulnak a tudatból. A szelf - struktúrát fenyegető külső tapasztalatokat az
egyén szintén kiszorítja a tudatból, ily módon hárítva el, hogy szorongásos
állapot jöjjön létre, melynek mértéke attól függ, hogy milyen mértékben
fenyegetett a szelf - struktúra.
Amennyiben az egyén védekező mechanizmusai nem képesek kielégítően
működni, és a szelf - struktúrával nem összeegyeztethető tapasztalat a tudatba
tör, a személy szorongást él át, mely szélsőséges esetben dezorganizációhoz, a
személyiség széteséséhez is vezethet (Rogers, 1980). A személyiség inkongruenciája lép fel tehát
abban az esetben, ha az én-kép és a valódi személyiség a környezetből nyert
tapasztalatok alapján nem állnak szinkronban, s ez különféle személyiségzavarok
kialakulását eredményezheti (Popper, 1983).
Mindezen folyamatok következtében a szervezet
annak érdekében, hogy saját integritását megőrizze jelentős ingereket ignorál,
vagy inadekvát módon veszi fel azokat (Pintér, 1993b), s az önkép - mint speciális észlelet - szintén
torzul, ha az organizmikus és szociális értékek tartósan ellentétbe kerülnek
egymással (Pintér, 2000a).
A rogersi elmélet
értelmében a személyiség harmonikus ill. diszharmonikus működésének alapvető
meghatározója továbbá, hogy az én, az én-kép és az én-ideál adott személynél
milyen mértékben esnek egybe. Amennyiben az én-kép és az én-ideál túlságosan
eltávolodnak egymástól, ez pszichés zavarok kialakulásához vezethet. A
személyiségzavarok abban a tekintetben különböznek egymástól, hogy a személy
tudatában van-e ennek az eltérésnek: az egymástól irreális mértékben
eltávolodott én-kép és én-ideál - ha a személy felismeri - depresszív zavarokat
okozhat; ha a személy nem ismeri fel, szélsőséges esetben akár pszichotikus
kórképek kialakulását is eredményezheti. Amennyiben az én-kép és az én-ideál
közötti távolság nem szélsőségesen nagy, ez pozitív önmegvalósítás serkentőjévé
is válhat (Popper, 1983).
A személyközpontú
megközelítés felfogásában tehát a pszichoterápiás folyamat feladata a személyiségfejlődés
akadályainak felszámolása azáltal, hogy a torz szimbolizáció helyett reális
értékelő folyamatot juttat érvényre, és ezáltal elősegíti a személyiség
kongruenciájának kialakulását (Pintér, 2000a).
Az újra - integrálódás folyamata, a szelf és a tapasztalatok közti nagyobb
megfelelés irányába hat. Ennek során az értékfeltételeknek csökkenniük kell, és
növekednie kell a feltétlen önelfogadásnak. Ez pedig úgy érhető el, hogy egy
jelentős másik feltétlen pozitív elismerést közöl annak érdekében, hogy a szelf
fenyegetettsége redukálódjon (Rogers, 1980). A terápiás légkörben lehetővé válik az egyén
számára, hogy fenyegetés nélkül tapasztalja meg a szelffel ellentétes
élményeket, és így a szelf asszimiláció által módosulhat (Pintér, 1993b). A pszichoterápiás folyamat során a kognitív
aspektus gyakran ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a Rogers által eredetileg
hangsúlyozott emocionális dimenzió (Kind, 1990).
Rogers konstruktívnak ill. terápiás hatásúnak
tekint minden olyan személyiség- vagy viselkedésváltozást, mely nagyobb
integráció irányába mutat, csökkenti a belső konfliktusokat és olyan energiákat
szabadít fel, melyek a hatékony életre használhatók (Rogers, 1965).
A személyközpontú
pszichoterápia hatásmechanizmusai
A személyközpontú pszichoterápia
elméleti megközelítése kiemelkedő szerepet tulajdonít a terápiás kapcsolat
minőségének, mivel e terápiás módszer legfontosabb hipotézise, hogy minden
ember rendelkezik olyan erőforrásokkal, melyek viselkedésének és
személyiségének pozitív változását serkentik, s ezek az erőforrások sajátos interperszonális
kapcsolatok révén mozgósíthatók (Tringer, 1991). A rogersi terápiás helyzet hasonló az analitikus
terápiás helyzethez: megismerő, elemző munka folyik a terápiás folyamatban, de
a cél nem a múltbeli eseményekkel való összekapcsolás (mint a pszichoanalízisben),
hanem a jelennek az "itt és mostban" való értelmezése.
Azáltal, hogy a terapeuta - páciens kapcsolatot is az "itt és
mostban" értelmezi a maga realitásában, Rogers kiiktatja a klasszikus
pszichoanalízis indulat-áttételes - viszontindulat-áttételes folyamatainak
értelmezését.
A kliensorientált pszichoterápiás módszer során a
terápiás folyamat az adott pillanat történéseire helyezi a hangsúlyt, a
hatékony terápia feltételei a terapeuta a páciens irányába tanúsított
értékítéletektől mentes, emocionálisan pozitív, empatikus odafigyelése,
feltétlen elfogadása, kongruenciája; s a kliens azon képessége, hogy érzékelje
a terapeuta a páciens irányában tanúsított attitűdjeit (Rogers, 1957). A pszichoterápiás folyamat során a
pszichoterapeuta kulcsfontosságú jellegzetessége Rogers szerint a nondirektivitás,
a terapeuta tehát nem irányítja, nem tereli meghatározott irányba a
beszélgetést, hanem magatartásával inkább bátorítani igyekszik a másik
kezdeményezését (Mérei, 1989a).
A pszichoterápiás folyamatban a terapeuta egyik
kiemelkedő feladata a tükrözés: a páciens érzelmeinek reflexiója, melynek során
a terapeuta empátiás beállítottságával igyekszik a kliens vonatkoztatási
keretei között gondolkodni és megérteni, hogy mi zajlik adott pillanatban a
páciensben, s ezt kísérli meg visszajelezni. A páciens ezt a visszajelzést
elfogadhatja ill. el is utasíthatja, e folyamat tulajdonképpeni célja, hogy a
terapeuta mindig pontosan ott tartson, ahol a kliens (Pintér, 1999).
Amennyiben a pszichoterápiás folyamat
során, a terápiás kapcsolatban megvalósulnak a fentebb kifejtett feltételek,
Rogers meglátása szerint bekövetkezhet a pszichés zavarok korrekciója, hiszen a
kliens a terápia komplex tanulási folyamatában képessé válik arra, hogy a terápia
során megtapasztaltakat más emberi kapcsolataiban is megélje, megtanul jobban
hozzáférni érzelmeihez, önmagát pozitívan észlelni valamint tapasztalatai és
szelfje összhangba kerülnek (Pintér, 2000a; 1999).
A
személyközpontú irányzat átfogó, univerzális elmélet - nem csupán a személyiség
működésére, zavaraira és a működésében fellépő zavarok korrekciójára
vonatkozóan, hanem alkalmazható a segítő kapcsolatok minden területén. Az egyes
pszichoterápiás módszerek integrációjára vonatkozó törekvésekhez nagymértékben
járul hozzá a pszichoterápiás kapcsolatban megvalósuló hatótényezők
feltérképezésével, hiszen a személyközpontú megközelítés egyben a
pszichoterápia nem specifikus hatótényezőinek legátfogóbb elmélete:
törvényszerűségei módszerektől, pszichoterápiás iskoláktól függetlenül is
működnek és érvényesülnek.