Pszichoterápia
Általános értelemben véve a
pszichoterápia olyan segítő, gyógyító beavatkozás, mely emberi interakció
(kölcsönhatás) és kommunikáció révén igyekszik változást létrehozni az élmények
átélésének és feldolgozásának módjában, valamint a magatartásban (Buda, 1981a). Minden pszichoterápiás beavatkozás célja tehát
gyógyító jellegű; a meghatározott diagnózis alapján, tudományos alapon
tervezett, zárt lélektani térben, terápiás szerződés alapján, a közvetlen
emberi kommunikáció segítségével zajló a személyiség-, az élménymód- és a
viselkedés megváltoztatását célzó gyógyító beavatkozások pszichoterápiának
tekinthetők (Pintér, 1993a).
A pszichoterápia forrásait tekintve az
orvostudomány eszköztárába tartozik; segítségével olyan betegségek
befolyásolását kísérelték meg kezdetben, melyekben az átélés módja és a
viselkedés zavart szenved, s melyekben a szervezet biológiai struktúrái és
élettani szabályozó mechanizmusai nem károsodtak (Buda, 1981a). A hagyományos gyógyítás a szervezetre fizikai
hatásokat gyakorol, a pszichoterápia ezzel szemben nem lépi át a szervezet
határait, csupán az érzékszerveken át juttat be komplex jeleket. Ennek során a
pszichoterapeuta áthághatja a kommunikáció megszokott társadalmi korlátait
(például akkor is rábírhatja a beteget a maximális őszinteségre, ha ez számára
kínos) - hasonlóan ahhoz, ahogyan az orvos hághatja át például a szemérem
társadalmilag meghatározott illemszabályait (Buda, 1981a).
Az évtizedek során számos
pszichoterápiás iskola született, számos módszer került kidolgozásra, s
mindegyik irányzat valamilyen új modellt alkotott a pszichikum zavaraira és
azok korrekciós lehetőségeire vonatkozóan. Az önállóan tárgyalt pszichoterápiás
módszerek száma több százig is terjedhet, az egyes irányzatok osztályozási
szempontjai sem egyértelműek. Leggyakrabban az egyes iskolák
személyiségelméleti beállítódásuk szerint kerülnek felosztásra (pl.:
pszichoanalízis, pszichodráma, kognitív terápiák, stb.), de csoportosíthatók az
egyes módszerek a terápiás alaphelyzet (pl.: egyéni-, csoport- ill.
családterápiák), a páciens életkora (pl.: gyermekterápiák), technikai elemek
(pl.: őskiáltás), betegségkategóriák (pl.: pszichoszomatikus betegek,
pszichotikus, depressziós zavarok, stb. terápiája) ill. a terápiás kommunikáció
típusa (pl.: nonverbális módszerek) alapján - és természetesen e kategóriák
között számos átfedés mutatkozik meg (Szőnyi, 2000). Magyarországon jelenleg a családterápia, a
csoportanalízis, a gyermekpszichoterápia, a hipnózis, a pszichoanalízis, a
pszichoanalitikusan orientált terápiák, a személyközpontú pszichoterápia, a
viselkedés- és kognitív terápia, az aktív analízis, a jungi analízis, az
individuálpszichológia, a relaxációs-szimbólumterápia, a pszichodráma, a
gestalt-terápia valamint az integratív pszichoterápia módszerei tekinthetők
elismert pszichoterápiás módszernek (Szőnyi, 2000).
A pszichoterápiás
módszerek általános modellje
Az egyes pszichoterápiás irányzatok
tehát nagymértékben különböznek egymástól abban a tekintetben, hogy milyen
elméleti megfontolásokat és súlypontokat dolgoztak ki a pszichés zavarok
kialakulására és azok korrekciójára ill. a személyiség "egészséges"
működésére vonatkozóan. Általános vonatkozásban azonban minden pszichoterápiás
iskola modellje azonos tulajdonságú: mindegyik irányzat abból az
alapfeltevésből indul ki, hogy a pszichoterápiás eszközökkel befolyásolható
tüneti élménymódok és viselkedéses megnyilvánulások nem az organizmus vagy az
idegrendszer szervi zavaraiból származnak, hanem az idegrendszeri működések
olyan zavaraiból, melyek az ember és a környezet kölcsönhatásai során alakultak
ki, s melyek visszafordíthatók és megváltoztathatók (Buda, 1981b).
A pszichoterápia modelljeinek alapsémája tehát, hogy
a pszichés élményfeldolgozás, a feszültségszabályozás, a motivációs világ és a
magatartásvezérlés szerzett képességeken alapulnak; s e képességek az egyéni
élet során külső hatásokra kialakuló zavaraiban kommunikáción ill.
interperszonális interakciókon keresztül kell és lehet változásokat előidézni.
Az egyes pszichoterápiás módszerek azonosak továbbá abban a tekintetben, hogy
különféle eszközökkel a személyiség szerkezeti összetevőin hajtanak végre vagy
segítenek elő változásokat, mely változások a pszichoterápiás folyamaton belül
mindig szerkezeti jellegűek (Buda, 1981b).
Egyes szerzők az egyes pszichoterápiás
irányzatok közös, átfogó szintjeként a terápiás kapcsolatot
hangsúlyozzák, hiszen a pszichoterápiás folyamat beavatkozási közege az a
kapcsolat, mely a résztvevők között megvalósul (Szőnyi, 2000). Később látni fogjuk, hogy a Rogers által
kidolgozott személyközpontú pszichoterápiás módszer a pszichoterápiás
kapcsolatban megvalósuló általános jelenségeket és folyamatokat tekinti a
gyógyítás és gyógyulás folyamatában központi jelentőségűnek; s Rogers erre
vonatkozó elméleti megfontolásai kiemelkedő hatást gyakoroltak az egyes
módszerek integrációjára vonatkozó törekvésekre is.
A pszichoterápiás kapcsolat azonban
valamiképp túl is mutat az egyes módszerek közös szintjén, hiszen a terápiás
kapcsolaton belül megvalósuló sajátosságok és a hozzájuk kapcsolódó elméletek
határozzák meg az egyes pszichoterápiás módszerek közti különbségeket (Szőnyi, 2000). Az egyes pszichoterápiás módszerek különböznek
és ebből következően elemezhetők is abból a szempontból, hogy milyen
jelentőséget tulajdonítanak magának a terápiás kapcsolatnak, a terápiás
folyamat során e kapcsolat "reális" vagy "irreális"
aspektusait helyezik a fókuszba, valamint a kapcsolaton belüli befolyásolás
módjának tekintetében (Gelso és Hayes, 1998).