Egyén a csoportban –
csoport az egyénben
Az emberiség ősrégi
felismerése, hogy a csoport saját törvényszerűségek mentén működik, és az egyénben
olyan erőket ébreszt, olyan cselekedetekre készteti, melyekre egyedül képtelen
volna. A csoport tehát nem egyenlő az őt alkotó személyek összességével: az
emberek közti viszonylatokban olyan többlet rejlik, mely nem közvetlenül a
résztvevők egyéni tulajdonságaiból következik. Ezt a többletet, mely a
személyiségfejlődés egyik mozgatója, nevezte Mérei Ferenc együttes élménynek (Mérei, 1969), s lényegében erre a többletre építenek a
különféle elméleti háttereken dolgozó csoportpszichoterápiás eljárások is.
A csoportanalitikus
pszichoterápia elmélete és gyakorlata a pszichoanalízis, a szociálpszichológia,
az alaklélektan és az általános rendszerelmélet területeinek szintézisét
valósítja meg. A pszichoanalízisen alapuló csoportterápiákban három fő terápiás
felfogás ismerhető fel: terápia a csoportban,
a csoport terápiája valamint terápia
a csoport által. A csoportban zajló
terápiás forma megőrzi a pszichoanalitikus kapcsolat diádikus modelljét a
terapeuta és minden csoporttag között, s a csoportdinamikai történéseket
figyelmen kívül hagyja. Az ún. Tavistock modell tükrözi azt a felfogást, mely a
csoport terápiáját helyezi fókuszba. Itt a terapeuta és a csoport egésze között
áll fenn diádikus viszony, az analitikus a csoportot, mint egészet kezeli, a
hangsúlyt pedig a közte és a csoport között az itt és mostban megjelenő
áttételi kapcsolatokra helyezi. A csoport által megvalósuló terápiás felfogás
az egyént a csoport folyamatain keresztül kezeli. Itt a csoport, mint olyan
terápiás közeg jelenik meg, melyben az egyéni folyamatok zajlanak, és így
szükségképpen az egyéni történések és a csoportnak, mint egésznek a dinamikája
egyaránt hangsúlyos szerepet kap. (Behr – Hearst, é. n.)
A csoport
terápiája
Az analitikus
csoportpszichoterápia Tavistock modelljének egyik jelentős képviselője W. Bion.
Bionnál az érzelmi élményt létrehozó katalizátor az a kapcsolat, mely az egyik
embert a másikhoz fűzi. Meglátása szerint ebből az interperszonális
kapcsolatokban megjelenő emocionális élményből fakad a gondolkodási folyamatok
fejlődése éppúgy, mint adott esetben az indulati kisülések (Symington,
1999). A csoportokról való
gondolkodásában használja a valencia fogalmát, mellyel az egyén azon
affinitására utal, hogy az a csoport életébe, különösen annak tudattalan
rétegébe bekapcsolódjon (Dévald, é. n.).
Bion nézete továbbá, hogy az összes csoportviselkedés végső forrása a
rész-tárgy kapcsolatok kezdetleges szorongásaiban rejlik (Symington,
1999). Nevéhez kötődik a
munkacsoportok[1]
alapfeltevéseire vonatkozó koncepció kidolgozása. Az alapfeltevések a csoport
érzelmi állapotára utalnak, melyet a csoporttagok azon tudattalan vágyfantáziái
határoznak meg, melyek a közös csoportfeszültséget alkotják (Dévald, é. n.). Három ilyen alapfeltevést írt le: (1) a
függőségen alapuló csoport, (2) a küzdő/menekülő csoport és (3) a párképző
csoport alapfeltevését. A függőség alapfeltevésének
lényege, hogy létezik olyan külső tárgy, melynek feladata az éretlen
organizmusról és annak biztonságáról való gondoskodás. A függőségen alapuló
csoportok „találnak” valakit, akinek fő feladata a csoport szükségleteinek
kielégítése, míg a többi csoporttag szerepe ennek elfogadása (Bion, 1961; ID:
Symington, 1999). Terápiás
csoportokban ez a személy leggyakrabban a csoport vezetője. Bion nézete szerint
a csoportban tudattalan félelem jelenik meg a csoport megsemmisüléséről,
felbomlásáról. Küzdő/menekülő
csoportok esetében a csoport alapfeltevése, hogy megmentése csupán a harc és a
menekülés mechanizmusaival lehetséges. Menekülés az ellenség elől, melyet a
csoport saját emocionális állapotában fedez föl, ill. harc a szenvedő
áldozattal szemben, aki a nem kívánatos lelki folyamatokat képviseli a
csoportban (Symington, 1999). A párképző csoportok tudattalan
fantáziája, hogy két ember találkozása szexuális célú, s az összejövetelek
célja az újrateremtés (Rioch, 1970).
A csoportban képződő párok feladata egy még meg nem született vezető: a
Messiás, az új, mindent megoldó vezető nemzése (Symington, 1999). Az alapfeltevés csoportokra vonatkozó modell
értelmében Bion a csoportvezető szerepét abban látja, hogy a csoport
alapfeltevéseinek itt és most megnyilvánulásait értelmezi (Dévald, é. n.).
A csoport terápiáját
fókuszba állító megközelítés másik jeles képviselője H. Ezriel, aki a
csoportban megjelenő indulatáttételes kapcsolatok és az értelmezés viszonyára
fektetett hangsúlyt. Csoportokkal végzett munkájának központjában Bionhoz
hasonlóan a vezető és a csoport, mint egész közötti áttételi kapcsolat áll. Felfogásában
a csoportvezető legfontosabb feladata a közös csoportfeszültség felismerése és
az itt és mostban való értelmezése (Dévald, é. n.).
Ezriel háromféle tudattalan tárgykapcsolati mintát
értelmez a csoportban, melyek meglátása szerint a csoporttagok háromféle
tudattalan viszonyulásából vezethetők le: (1) az elkerült kapcsolatból; (2) a
katasztrófából, melynek bekövetkeztétől félnek; (3) a szükséges kapcsolatból,
melyet emiatt a félelem miatt kell létrehozniuk. Meglátása szerint, ha a
csoportvezető értelmezésével e három viszonyulásra az itt és mostban rámutat,
azzal az elkerült kapcsolat elfojtásának mértékét csökkenti, az értelmezés
tehát lehetővé teszi, hogy az addig tudattalan szükséglet tudatossá váljék (Ezriel, 1952).
Ezriel és Bion
csoportokkal végzett munkájában a pszichoanalízisen alapuló
csoportpszichoterápiák azon megközelítése tükröződik, mely a csoportcentrikus
vezetői beállítódás jelentőségét hangsúlyozza. Szemben a csoportban végzett
terápiás munkával a terápiás folyamat fókuszába tehát a csoport, mint egész és
a vezető között megjelenő áttételes folyamatokat állítja, ezzel lényegében a
pszichoanalízis áttételre épülő duális helyzetét csoportokra vonatkoztatva.
Terápia a
csoport által: Foulkes csoportanalitikus modellje
A Foulkes által kidolgozott csoportanalízis az analitikus
csoportpszichoterápiás elméletek talán legátfogóbb és legkonzisztensebb
modelljét adja. Foulkes nézete szerint az ember természeténél fogva társas és
nem individuális lény, az alapvető pszichológiai egységnek ebből következően a
csoportot tekinti. Úgy véli, hogy a csoport hálózatában valósíthatja meg az
egyén önmagát: a csoportban megvalósuló kommunikációs folyamatok a legmélyebb
intrapszichés szintektől egészen a szociális szintekig mindenütt végbemennek. A
betegség is ebben a hálózatban keletkezik, melyet kezelni is ezen a hálózaton
belül lehet (Behr – Hearst, é. n.).
A
Foulkes által kidolgozott modellben központi fogalom a csoportmátrix fogalma. A mátrix latin eredetű szó, eredetileg vemhes
állatot, (anya)méhet jelent. Napjainkban jelentése rendkívül sokrétű, ezek
közül a csoportpszichoterápia szempontjából kiemelendő, hogy a mátrix nőnemű,
gyakran anyai jellegű dologra vagy tulajdonságra utal ill. olyan közegre,
melyben strukturált dolgok formálódhatnak, alakulhatnak (Roberts, 1982).
Foulkesnál egy csoport mátrixát az adott csoport kommunikációs- és
kapcsolatrendszeréből fakadó hálózat alkotja (Foulkes, 1964; ID: Roberts,
1982), melyben az egyén egyfajta csomópontként jelenik meg. Az a gondolat,
hogy a csoport több, mint részeinek összessége Foulkes csoportmátrix fogalmában
is tükröződik: a csoportot alapvetően transzperszonális jelenségnek fogja fel,
melyben az egyének, mint csomópontok interperszonális kapcsolódások révén
képezik a csoportmátrix részét. A csoport egészként érzékel és reagál, hol
egyik – hol másik tagját használva fel szószólóként (Foulkes –
Anthony, 1965; ID: Roberts, 1982). A csoportmátrix tehát személyen túli –
transzperszonális – jelenség, mely egyaránt kapcsolódik mind az
interperszonálishoz, mind az intrapszichéshez. Erővonalai keresztülhaladnak az
egyénen, aki ily módon hozzájárul a csoportfolyamathoz, melyet folyamatosan
átdolgoz és módosít (Foulkes, 1973; ID: Roberts, 1982).
Foulkes
a mátrix három típusát különbözteti meg. Az (1) alapmátrix a kollektív kultúra révén a mindenkiben közös értékeket
tartalmazza; az adott csoportban kialakuló értékek és viszonyulások a (2) dinamikus mátrixban jelennek meg; és
végül az (3) egyéni mátrix hordozza
az egyénre jellemző tudatos és tudattalan képzeteket, viszonyulásokat. A
csoportanalitikus folyamatban az átdolgozás során a dinamikus mátrix fejlődik
és változik; az egyéni és dinamikus mátrix között megvalósuló kölcsönös
kapcsolatban pedig létrejön az intrapszichés változás (Dévald, é. n.).
Foulkes mátrix fogalma olyan megközelítést tükröz, mely
egy csoport mátrixát, mint az egyén szülőanyját, fejlődési terét és hátterét
fogja fel: a csoportfolyamatok, melyek egy csoport mátrixában ill. azon keresztül
megjelennek, szorosan kapcsolódnak az anyaság lélektani funkcióihoz. A csoport anya funkciója Foulkes
megfontolásai alapján a következőkben rejlik: a csoportban zajló
interperszonális és transzperszonális folyamatok következtében létrejön az a
kapcsolati hálózat, mely a csoportnak lelki jelleget ad, és az individuumot
egyediségének bizonyos tapasztalataitól megfosztja. Az individuális tudat
elmerülése a csoportban terápiás hatást fejt ki azáltal, hogy az egyén újra
küzd a csoportból való kiemelkedéséért ily módon megerősödve és újra
meghatározva önmagát. A csoportmátrix tehát olyan hátteret biztosít, melyből a
sérült egyéni tudat mintegy újraéledve emelkedhet ki (Roberts, 1982).
Ezen a
ponton szeretném megjegyezni, hogy a csoport anya funkciójára más szerzők is
felhívják a figyelmet. A francia analitikus Anzieu elképzelésében például a
csoport, mint egy primitív énideál, egy minden tekintetben kielégítő elsődleges
tárgynak: a fejlődés legkoraibb, preödipális időszakában megjelenő anyának
felel meg. Ezt a megállapítást Chasseguet-Smirgel azzal egészíti ki, hogy egy,
a nem tiltó felettes én apai vonatkozását megtestesítő vezetés mellett a
csoportban megjelennek az egyén azon nárcisztikus törekvései, melyek a mindent
kielégítő preödipális anyával való összeolvadásra irányulnak. E folyamatban az
egymással való azonosulás során a csoporttagok az erő és a nagyság nárcisztikus
törekvéseinek kielégítését élik át (Kernberg, 1997). Vikár
András is utal a pszichodráma csoportok anyafunkciójára, melynek előtérbe
kerülését meglátása szerint befolyásolja a csoport téri elrendezése. Ennek
értelmében a „csoport, mint anya” élménye leggyorsabban a zárt körben ülő
csoportoknál jelenik meg. Ez a téri elrendezés hívja ugyanis a regresszív,
preverbális szinteket, serkenti a csoport közös belső világa felé fordulást,
minek következtében hamar előtérbe kerülnek a csoport egészével kapcsolatos
kérdések, s a csoportot foglalkoztató témák elsősorban a biztonsággal,
gondoskodással, megtartással, azaz korai anyafunkciókkal kapcsolatos kérdések (Vikár, 2006).
A csoportmátrix működése bizonyos tekintetben hasonló
funkciót lát el, mint a winnicotti értelemben vett átmeneti tér (James, 1980; ID: Roberts, 1982). Az
átmeneti tér a szubjektív ill. az objektíven észlelt valóság köztes tartománya,
amelyhez mind a belső realitás, mind a külvilág hozzájárul. Abban a folyamatban
vesz részt, melynek során a gyermek (a szeparáció – individuáció folyamatában)
a külső és belső valóságot megtanulja szétválasztani, de mégis kölcsönösségben
tartani. A korai személyiségfejődés során az átmeneti térhez hasonló funkciót
látnak el az ún. átmeneti jelenségek (pl.: ujjszopás) és az átmeneti tárgyak
is, melyek a kisgyermek számára átmenetet képviselnek az anyával való
szimbiózisból abba az állapotba, melyben anyjához, mint kívül- és különállóhoz
viszonyul (Winnicott, 1999). Az átmeneti tér képződése a csoport
esetében bonyolultabb folyamat, hiszen természetesen a csoport valamennyi tagja
között kialakul (Roberts, 1982).
A
csoportmátrix elve, a csoportok transzperszonális jellege a tárgykapcsolat
elméletek által leírt más jelenségeken keresztül is igazolást nyer (Roberts, 1982). Ennek
értelmében a csoport olyan közeget hoz létre, melyben az egyének között és
rajtuk keresztül lejátszódó tudatos és tudattalan kommunikációs folyamatok
révén megjelennek olyan pszichés mechanizmusok, mint a projekció, projektív
identifikáció, introjekció, identifikáció, tükrözés, hasítás, stb. (Dévald, é. n.).
Összefoglalva tehát Foulkesnál a csoport olyan egész,
mely úgy tekinthető, mint a figura és a háttér állandó változása, s melynek
része nem vizsgálható az egészből kiragadva (Behr – Hearst, é. n.).
Foulkes csoportanalitikus koncepciója tehát részben a pszichoanalízis talaján
elindulva jutott el ugyanahhoz a felismeréshez, melyet Moreno a
pszichoanalízissel szembefordulva fogalmazott meg: az egyénben és a csoportban
lejátszódó folyamatok nem tekinthetők azonosnak, a csoport saját szociális
struktúrával rendelkezik, melybe az egyéni folyamatok ugyanakkor beáramlanak és
ezt követően benne önállóan tovább élnek (Moreno, 1957).
Pszichodráma: a
csoport terápiája és terápia a csoport által
A pszichodráma, mint olyan
csoportpszichoterápiás módszer, mely egyszerre célozza meg mind a kognitív,
mind az emocionális, mind pedig a fizikai átélés szintjeit, egyidejűleg feltáró
és tüneti jellegű eljárás (Vikár, 2000)
tehát az intuíció, az emóció, a belátás és a testi érzékelés területeit, az
intrapszichés és az interperszonális szinteket valamint a fantázia és a
realitás világát integrálja (Blatner, 1995).
Gyógyító folyamatának középpontjában a terápiás
játék áll, melynek során emberi vágyak, konfliktusok, indulatok,
problémák dramatizálása valósul meg. A gyakorlatban egy pszichodráma ülés során
vagy egy aktuálisan kiemelkedő csoporttag által ajánlott téma, probléma kerül
feldolgozásra (ún. protagonista-centrikus szemlélet), vagy a csoport egészét,
többségét foglalkoztató, közösen megfogalmazott kérdéskör (ún. csoportcentrikus
szemlélet) dramatizálása mentén folyik a terápiás munka (Harmatta
–Sarkady, 1993).
Meglátásom szerint a csoportcentrikus
szemlélet ebben az értelemben hasonlóan jár el azon csoportpszichoterápiák
gyakorlatához, melyek a csoport terápiáját helyezik a fókuszba; a
protagonista-centrikus szemléletet alkalmazva pedig a terápiás hatás a csoport
által valósul meg. E két szemlélet
ötvözése a csoportvezetői munka során a pszichodrámát egyszerre teszi mind a
csoport terápiájának, mind pedig a csoport közegén át megvalósuló terápiának
eszközévé. A csoportvezetői intervenciók elsősorban az egyes bemelegítő
játékok és a csoportdinamikai folyamatok „diagnosztizálását” ill. kezelését
célzó páros, kiscsoportos vagy az egész csoportot mozgósító játékok során
irányulnak a csoportra, mint egészre – aktuálisan a közös csoportfeszültséget
megragadva és a terápiás munka fókuszába állítva. A protagonista játékok vagy a
vignetták ezzel szemben mindig egy csoporttagot mintegy kiemelnek a csoport
közegéből, mely ezáltal hátteret ill. olyan közeget képez, melyben az egyéni
folyamatok átdolgozására nyílik lehetőség: a csoport tehát aktuálisan az egyéni
terápiás munka segítő közegévé válik. Ezt a szemléletet sugallja a klasszikus,
elsősorban protagonista játékokra épülő morenoi koncepció is, melyben a csoport
az antik kórus szerepét tölti be: a nézők és azonosulók csoportja a játék során
hátteret biztosítanak a csoportból aktuálisan kiemelkedő főszereplő számára (Ajkay, 1987).
Az
indulatáttétel és a tele szerepe a pszichodráma csoportokban
A pszichodráma klasszikus morenoi
megközelítése az indulatáttétellel szembe állítja a tele fogalmát, mely magában
foglalja az áttétel jelenségét is. A tele Moreno elméletében egyrészt a társas
atomban végbemenő szociális folyamat, mely minden egészséges emberi kapcsolat
alapja (Moreno,
1959; ID: Zeitlinger, 1991), másrészt
a csoport összetartó ereje, szociális értelemben „távolba érzés”[2] (Moreno, 1957). A tele az egyének között hat az első
találkozástól kezdve, és olyan kapcsolatok létrehozására készteti őket, melyek
pozitívabbak vagy negatívabbak, mint amiként azt a véletlenszerűség biztosítaná
(Moreno
– Moreno, 1969). Az indulatáttétel
jelenségét ezzel összefüggésben Moreno az interperszonális kapcsolatok
patológiás formájának tartotta, mely akadályozza a tele-kapcsolat kialakulását (Zeitlinger,
1991).
Számos szerző utal a pszichodráma pszichoterápia
során megjelenő indulat-áttételes folyamatok jelenlétére és azok szerepére a
terápiás folyamatban (pl.: Ajkay, 1987; Kellerman, 1992; Erdélyi, 1999; Vikár,
2000, 2006; Bagotai, 2001). Ezek
jelenlétét a pszichodráma terápiában Erdélyi Ildikó közös csoportos
videofelvétel és Rorschach vizsgálat segítségével kutatta; eredményei alapján
az áttételi folyamatok a játékon keresztül képi formában és akcióban
igazolhatóan megjelennek és alakítják a terápiás folyamatot (Erdélyi, 1999). Kellerman meglátása szerint az áttételes és
viszontáttételes folyamatok valamint a tele működésének feltárása révén valósul
meg a pszichodráma csoporton belül kialakuló interperszonális kapcsolatok
terápiás hatása (Kellerman, 1992).
Vikár András szerint a tele a pszichoterápiás folyamatban meghatározza a
dramatikus játék során az egyes szerepválasztásokat és ily módon lehetővé
teszi, hogy az eredetileg a csoporttagokra és a csoportvezetőre kivetített
indulatok a terápiás keretek között feldolgozhatóvá váljanak és megtalálják
eredeti tárgyukat (Vikár, 2000).
E folyamat lényege, hogy az eredetileg a csoport tagjaira irányuló áttételek a
protagonista játékot megelőző dramatikus interjú során a játékvezetőre
fókuszálódnak, majd a szerepbe helyezés és a játék során visszakerülnek a
segéd-énekre és segítségükkel átdolgozódnak, végül pedig a játék végén a
szerepből való kivétel során a protagonista mintegy visszaveszi ezeket az
áttéteket (Vikár, 2006).
Ajkay, Kökény és Mérei a tele, tehát a morenoi
„távolba érzés” jelenségének hátterében a Stern által leírt ún. vitalitásaffektusok
szerepét hangsúlyozza (Ajkay - Kökény - Mérei, 2002). A vitalitásaffektusok közvetlenül az emberekkel
történő találkozásokban keletkeznek, olyan élményeket hordoznak, melyek
legjobban dinamikus, kinetikai terminusok segítségével foghatók meg, tehát a
látási és hallási információk mellett takitilis - proprioceptív - kinesztéziás
információt is tartalmaznak. A kifejező magatartás észlelésében kulcsfontosságú
szerepet játszanak (Stern, 2002; ID: Ajkay - Kökény - Mérei, 2002). A vitalitásaffektusok kölcsönös (tudattalan)
észlelése érhető tetten, amikor a protagonista a tele közvetítésével kiválaszt
valakit a csoportból pl. az anyja szerepére: választásában ekkor „[...] az anyjával
való cselekvési egységekben kódolt korai kapcsolati mintázata vezérli” (Ajkay - Kökény
- Mérei, 2002).
A pszichodráma
hatásmechanizmusai: egyén a csoportban - csoport az egyénben
A pszichodráma
gyógyító folyamatának középpontjában a csoport
közegében megvalósuló terápiás játék áll. A dramatikus játék – akár a
csoport egészét, akár a csoportból átmenetileg kiemelkedő protagonistát helyezi
a fókuszba – a terápiás ill. csoportvezetői intervenciók leglényegesebb
eszköze, melyen keresztül a játéktevékenység, mely a gyermekkorban is a
pszichikum egészséges fejlődését szolgálta, a pszichoterápiás folyamat során a
személyiségformálás és -újrateremtés eszközévé válik (Bagdy, 1981).
Winnicott a játékot az átmeneti jelenségek körébe
sorolja: a játszást olyan egyetemes és természetes jelenségnek tartja, mely se
nem egyértelműen belső, se nem egyértelműen külső. A játék az egészségeshez
tartozik: „[...] támogatja a növekedést és ennélfogva az egészséget; [...]
társas kapcsolatokhoz vezet; [...] a pszichoterápiás kommunikáció egyik formája
lehet [...]” (Winnicott, 1999; 41. old.).
Winnicott nézete szerint tehát a gyermeki játéktevékenység a
személyiségfejlődés egyik legfontosabb összetevője: a gyermek a játékon
keresztül élményeket szerez, és fokozatosan fejlődik képessége a külvilág valós
gazdagságának felfogására. A játéktevékenység fontos funkciója, hogy egyrészt a
gyermek a játékban forrasztja össze a képzeteket a testi funkciókkal; másrészt
a játék teret kínál az érzelmi kapcsolatok kezdeményezéséhez, és ezáltal
lehetővé teszi a szociális kapcsolatok fejlődését, így a gyermek játékain
keresztül válik képessé arra, hogy elfogadja a többiek független létezéséhez
való jogát. A játék egész életünkön keresztül olyan (átmeneti) teret képez,
melyben összekapcsolható az egyén belső valóságához fűződő kapcsolata a külső,
másokkal közös valósághoz fűződővel (Winnicott, 2000). A pszichodráma módszere a játék mindezen
funkcióira épít, hiszen célzottan dolgozik testérzésekkel, emóciókkal,
fantáziákkal, interperszonális kapcsolatokkal, és így a gyermeki
játéktevékenység mintájára egyszerre segíti és támogatja az egyéni fejlődést,
az intrapszichés változást és az interperszonális kapcsolatok fejlődését,
gazdagodását.
A pszichodráma játék
másik rendkívül fontos hatótényezője abban rejlik, hogy segítségével az egyén
korábban internalizált tárgykapcsolatai a színpadi megjelenítés során
externalizálódnak (Vikár, 2006). Az externalizációs folyamatokat lényegében az
internalizáció ellentétpárjaként foghatjuk fel. Amiként az internalizációs
folyamatoknak döntő szerepe van a self, a belső pszichés struktúra
kialakulásában, úgy az externalizációs folyamatok életünk folyamán a külső
tárgyak szubjektív és objektív kialakításához járulnak hozzá, igaz ez a fizikai
és szociális térben létrejövő emberi alkotás és cselekvés minden formájára.
Externalizációs és internalizációs folyamatok egymással szoros kölcsönhatásban
állnak, az egyén számára állandó fejlődési lehetőséget képezve, melynek
eredménye egy egyre differenciáltabb ön- és tárgykép kialakulása (Mentzos, 1982).
S. Mentzos meglátása szerint az externalizációs
folyamatoknak patológiás és természetes formái léteznek. Utóbbiakat ún. reális
externalizációknak nevezi, mely a külső világ reális adottságaira támaszkodik,
és olyan változásokat képes létrehozni, melyek lehetővé teszik a
megkapaszkodást a realitásban. Az externalizáció patológiás formáját ezzel
szemben tisztán intrapszichés folyamatnak tekinti, mint pl. az introjekció
ellentéteként végbemenő projekciós folyamatot (Mentzos, 1982). Ezen a ponton szeretnék visszautalni arra, hogy
Moreno a tele jelenség működésében látja a csoport összetartó erejét, s a
dramatikus játék során is a tele befolyásolja a szerepválasztásokat.
Pszichodráma csoportok mindennapos tapasztalata, az hogy kinek milyen szerep
„jut”, nem a véletlen műve: egy csoporttag játékában a protagonista
szerepválasztásai szinte minden esetben személyesen érintik az antagonistákat,
s a protagonista teljes biztonsággal választja ki azt a csoporttagot, aki a
legjobban meg tudja jeleníteni számára az adott szerepet, legyen az az életének
egy fontos szereplője, egy érzés vagy akár egy sajátos jelentéssel bíró tárgy.
A szereplők kiválasztása tehát nem tisztán projektív mechanizmusok által
vezérelt folyamat. Alapját meglátásom szerint reális externalizációk képezik, a
tele működése tehát az externalizációs folyamatok nem patológiás formájának
megnyilvánulásait tükrözik.
Egy protagonista játék során a pszichodráma
színpadán, a játék „mintha – terében” tehát belső tárgyainkat és a hozzájuk
fűződő kapcsolat dinamikáját externalizáljuk a csoport többi tagjának
segítségével. A játék során az ezekkel a belsőből átmenetileg külsővé vált
tárgyakkal való találkozás keretében zajlik az átdolgozás folyamata, s a játék
lezárását követő feldolgozásban (sharing, szerep- és identifikációs
visszajelzések) nyílik lehetőség az új anyag integrálására (Ajkay – Szegő,
1999).
A pszichodráma módszere nem kizárólag a színpad
mintha – realitásán keresztül kínál lehetőséget a tárgykapcsolati mintázat átstrukturálására,
internalizációs és externalizációs folyamatok egyensúlyának javítására.
Módszertani sajátosságaiból adódóan a pszichodráma csoport a korai szeparációs
– individuációs folyamat közeledés – távolodás, egységbe olvadás – szeparálódás
dinamikáját ismétli újra és újra, ezzel segítve az egyént, hogy képessé váljon
belső és külső világát egyre hatékonyabban kezelni és szabályozni. Meglátásom
szerint az egyik ilyen leglényegesebb módszertani sajátosságnak tekinthető,
hogy egy protagonista játék során a főszereplő egyszerre szeparálódik a
csoporttól, mint egésztől, és definiálódik ugyanakkor saját kérdésével,
témájával, individuumként; míg a játék lezárását követően, a feldolgozásnál
ismét integrálódik a csoport egészébe. A külső és belső realitás közti
egyensúly szabályozását segíti továbbá például a színpad terének és az itt és
most terének kijelölése, és számos más a pszichodráma csoport életében magától
értetődő instrukció és technika (pl.: belső hangok, szerepkivétel, protagonista
visszajelzése saját játékára, stb.).
Rendkívül lényegesnek
tartom azt is, hogy a pszichodráma módszerének csoportokban történő alkalmazása
során a terápiás vagy önismereti munka minden esetben alárendelődik
csoportdinamikai folyamatoknak is (Vikár, 2006). Mind csoportjátékok, mind protagonista játékok
esetén az egyéni folyamatok a csoportmátrixon (Moreno elnevezésével élve, egy
szociometrikus mátrixon) belül jelennek meg, és alakítják azt. Úgy vélem,
Foulkes csoportanalitikus modelljében gondolkodva, protagonista játékok vagy
vignetták esetében is a főszereplőket a csoportmátrix aktuális szószólóinak
tekinthetjük, segítségükkel „beszél” és alakul a csoport maga is.
Ezzel összefüggésben lényeges szempont, hogy az egyén a strukturálatlan csoporthelyzetben eredeti tárgykapcsolati mintái alapján kapcsolódik, így a csoport leképezi számára azt a mikroszociológiai közeget, melyben él (Vikár, 2000). Ez egyszerre diagnosztikus és terápiás értékű. Mérei Ferenc a csoporttöbletet vizsgáló klasszikus vizsgálata arra is rámutatott, hogy az egyén saját szociometriai státuszát magában hordozza, s azt minden új közösségben – a csoport hagyományait magáévá téve – képes elfoglalni (Mérei, 1969). Ez Vikár András meglátása szerint a szociális atom determináló hatásával (Vikár, 2006), tehát a korai tárgykapcsolati mintázatok beépülésével magyarázható. A korai tárgykapcsolati mintázatok átdolgozása ebből következően a szociometriai státusz, tehát a kapcsolatteremtési képesség változásához vezet. Igaz ez nézetem szerint fordítva is: ha az egyén képes a csoport segítségével a csoportban elfoglalt helyén, szerepén változtatni vagy azt éppen megerősíteni, az intrapszichés változásokat is elindít. A csoport tehát leképeződik az egyénben éppúgy, mint ahogyan az egyén a csoportban, és ez állandó körforgásban járul hozzá mind az egyén, mind a csoport fejlődéséhez.
[1] Bion ezzel az elnevezéssel illette a csoportban zajló lelki tevékenységek egyik szintjét, mellyel arra a kooperatív lelki – szellemi tevékenységre utalt, mellyel a csoport tagjai önmaguk és a csoportfolyamatok tanulmányozása felé fordulnak (Symington, 1999).
[2] „Fühlen in die Ferne” (Moreno, 1957; 144. old.)