Játék és gyógyítás

Luthardt Andrea, pszichológus

A játék nem csak a gyermekkor alapvető tevékenysége, hanem az egész emberi életet végigkísérő viselkedés, mely a felnőtt életének is legkülönbözőbb területein megjelenik. Mivel a játék nem csak az embernél, hanem csaknem az egész állatvilágban megfigyelhető viselkedés, feltehetőleg valamilyen funkciót (pl. biológiai-, adaptív funkciót, stb.) tölt be. Az első tudományos igénnyel fellépő magyarázat szerint ez a funkció a felesleges energia levezetése. Egy másik elmélet szerint a gyermek játékaiban az emberi törzsfejlődés főbb állomásait ismétli meg, hasonlóan ahhoz, ahogy az embrionális fejlődésben is megismétlődnek az evolúció főbb lépései. Hosszú ideig volt elfogadott az az elmélet, mely szerint a játék nem más, mint funkciógyakorlás, tehát a gyermek játék közben begyakorolja azokat a viselkedésmintákat, készségeket, melyekre későbbi felnőtt élete során lesz szüksége. Egy másik - ehhez kapcsoló elmélet - a felnőtté válás katartikus jellegét emeli ki: a játék folyamatában a gyermek a veleszületett veszedelmes ösztönöktől szabadul meg. A pszichoanalitikus megközelítés szerint a játékban ez elhárított vágyak, akadályozott indulatok, rejtett konfliktusok, elfojtott lelki tartalmak jelennek meg. Gyermekek egyéni játékterápiája - mint ahogyan azt a későbbiekben látni fogjuk - tudatosan dolgozik a játék ezen jellemzőjével. (Egyébként a pszichoanalízis is használja a katarzis fogalmát a játékkal kapcsolatban, de nem ezt helyezi elméletének középpontjába.) Egy fejlődéstani megközelítés szerint a gyermek játékában veleszületett, de már feleslegessé vált cselekvésmódok nyilvánulnak meg, tehát a játékot egy biológiailag üresjáratú viselkedésnek tekinti.

A tanuláselmélet mindezekkel szemben nem tekinti a játékot sajátságosan elemezhető pszichológiai jelenségnek. E szerint az elmélet szerint a gyermek a játékot ugyanúgy megtanulja, mint ahogyan az összes többi tevékenységet is elsajátítja élete során. Ezt a gondolatot a motivációelmélet egészítette ki azzal az elgondolással, hogy léteznek olyan másodlagos jutalmazásértékű indítékok, amelyek vezethetik a gyermeket a játékban. Egy másik magyarázat Pavlov elméletet veszi alapul: a játék eszerint az új ingerekkel kiváltott, ismeretlen helyzetekben mutatkozó orientációs reakció megfelelője. Ezt nevezzük explorációs játéknak. A dinamikus megközelítés szerint a gyermek azért játszik, mert ez a sajátos megnyilvánulási módja, csak ezt teheti, ez a legjobb eszköze, hogy kifejezze önmagát. Ehhez az elmélethez kapcsolódik az a magyarázat, mely a játékban a még nem gátolt spontaneitást látja.

A játék kompenzációs magyarázata a gyermeki személyiség érvényesülését látja a játékban oly módon, hogy a gyermek számára a játék alkalmat nyújt hátrányos helyzetének kiegyenlítésére. Ilyen hátrányos helyzet például maga az a tény, hogy gyerek.

Piaget elméletképzésében a játék a helyzetmegoldó alkalmazásnak az a folyamata, amelyben a külső mintáknak, a lazított körülményeknek az adott kontrollja mellett folyik az új benyomások asszimilációja (új dolognak már meglévő sémába való beépítése).

A játék és a gyógyítás kapcsolatát tekintve nagyon fontos a szimbolikus fantáziajáték, mivel gyermekek egyéni terápiájában ennek a játéktípusnak a segítségével történik a rosszul alkalmazkodó, nehezen nevelhető, neurotikus gyerekek kezelése. (Fontosnak tartom ezen a ponton megjegyezni, hogy gyermekek egyéni terápiájában a játék nem kizárólagos eszköze a gyógyításnak, hanem egy komplex terápiás folyamat részeként jelenik meg.) A szimbolikus fantáziajáték az óvodáskorra jellemző és körülbelül 8 éves korra elapad. A szimbolikus játékok világát az "olyan mintha" élmény, az elhitetésnek e sajátos hangulata jellemzi. Ebben a viselkedésben a behelyettesítésnek, az áttételeknek a fonalán megy tovább valamilyen indulat, vágy, szorongás; minden áttételnél hozzákapcsolódik valami a helyzetből, a körülményekből és ugyanakkor elvezetődik valami az indulatból. Ez a játékforma mindenképpen indulatokat vezet, módosítja a feszültség szintjét, de kimenetele spontán lefutás esetén bizonytalan. Mint a későbbiekben látni fogjuk, pont ezt az áttételességet használja a játékterápia és igyekszik a játékot a katarzis felé terelni.

Mint már említettem, a fantáziajáték emocionális feszültsége körülbelül 8 éves korra elapad. Ezt a tényt a különféle elméletek különféle módon magyarázzák. A pszichoanalízis szerint a hatodik életév körül az ösztönfeszültség csökken, a gyermek fejlődésében elérkezik a pszichoszexuális fejlődés latencia szakaszába, mely indulatilag egy lappangási korszak, melyben több lehetőség jut az alkalmazkodásra és a realitás is nagyobb teret kap. Ebben a helyzetben a fantázia is kevesebb emocionális tápot kap. Piaget ezzel szemben a fantáziajáték elapadását a gondolkodás fejlődésével magyarázza: a prelogikus korszak lezáródásával együtt bomlik fel a fantáziavilág, mely a fantáziajátékok alapját szolgáltatta. A pedagógiai értelmezés ennek a jelenségnek a hátterében a beiskolázás tényét látja: az iskolába kerüléssel a racionális világ fölénybe kerül a képzeletivel szemben. A szociálpszichológiai értelmezés szerint ebben a korban az interperszonális kapcsolatok fokozódó realitása csökkenti a fantázia jelentőségét.

Mind a gyerekek, mind a felnőttek terápiáját tekintve nagyon fontos szerepet tölt be a szerepjáték. Hagyományosan a szerepjátékot az identifikáció fogalmával értelmezik: a gyermek azonosul azonos nemű szülőjével, hogy a hozzá kapcsolódó ödipális feszültséget csökkentse. Ez a pszichoanalitikus magyarázat természetesen az évek során sokat tágult: a gyermek nem csak az azonos nemű szülővel tud azonosulni, hanem gyakorlatilag mindennel és mindenkivel (a kiskutyussal, a doktor nénivel, a nagypapával, stb.), és ebből az azonosulásból eredően játsza el játékai során a kiskutyus, a doktor néni, a nagypapa, stb. szerepét. Az ilyen jellegű szerepjátékok során elsajátítja a különböző társadalmi szerepeket is. A szerepjáték egy szimbolikus játék, ahol nem szükséges egy leutánozható modell jelenléte, sem a mozdulatok pontos lemásolása. Lehetőségét a tárgyak teremtik meg, kezdetben véletlenül jelenlévő tárgyak döntik el, hogy milyen szerepet ölt magára a gyermek. Később, mikorra a gyermek belső motívumai már szilárdabbá válnak, a gyerek maga határozza meg szerepét és ennek megfelelően használja fel környezetének tárgyait és az adott szerepnek megfelelő jelentéssel ruházza fel őket. Ebben a játékban az utánzott mozdulat, a tulajdon hangsúlyozása vagy a megfelelő hanghordozás csak látható illetőleg külső kellék.

Összefoglalva, a szerepjátékok két legfontosabb funkciója, hogy a gyermek egyrészt a szerepjátékokban képes azonosulni azzal a személlyel, akinek a szerepét játssza és ezzel az adott személyhez kapcsolódó feszültségét csökkenteni tudja; másrészt a gyermek szerepjátékai során nagyon sok, a felnőtt életéhez szükséges társadalmi szerepet és készséget sajátít el. Ezenfelül a szerepjáték nagymértékben segíti a gyermeket a szempontváltás képességének elsajátításában és gyakorlásában, valamint empátiás készségét is fokozza.

Mint ahogyan azt már a szimbolikus fantáziajáték kapcsán is említettem, a gyermekek játékterápiája felhasználja a játék azon tulajdonságát, hogy indulatokat katalizál és vezet. De a játéknak nagy szerepe van a gyógyítás diagnosztikus fázisában is. A gyermek pszichikumának vizsgálatára vonatkozó eljárások között a leglényegesebb a spontán játéktevékenység megfigyelése és a játszás folyamatának és eredményeinek a rögzítése. A spontán játszásban ugyanis mintegy tárgyiasultan kivetülve tükröződik a gyermek életének érzelmi, értelmi tartalma, ezen belül a saját maga és környezete között fellépő konfliktusok tartalma. A spontán játszásnak ezenfelül különös diagnosztikai jelentőséget ad az a jelenség, hogy bizonyos életkornál fiatalabb gyerekek még nem képesek saját érzelmi folyamataikat, érzelmi problémáikat, reakcióikat, hangulataikat, érzelmi állapotaikat még belső beszédben sem verbalizálni, és éppen ezért még kevésbé tudják ezeket szavakkal elmondani környezetüknek. Érzelmi életét ebben az életkorban a gyermek még spontán nem tudatosítja, "csupán" átéli, és ezt a játszással mintegy közvetlenül megismétli, és ezzel fogalmazza meg önmaga és környezete számára is. Mindazokat a dolgokat tehát, amelyek érzelmileg foglalkoztatják - akár kedvezően, akár kedvezőtlenül -, mint el nem intéződöttségek egyrészt mindennapi magatartásában, másrészt spontán játszásban dramatizálva jeleníti, ismétli meg. Ezzel a megismétléssel "emlékezik", próbálja meg ezeket a dolgokat feldolgozni. Összefoglalva tehát, a játszások és játszás eredmények a szubjektum belső történéseinek objektivált, tárgyiasult külső jelei. A gyermek tehát a játék segítségével "mondja el", hogy mi bántja, miben segíthet neki a terapeuta.

Mint azt már korábban említettem, gyermekek pszichoterápiájában - más eszközök mellett - a szimbolikus fantáziajátékot használják. Emögött az húzódik meg, hogy a szimbolikus játék lehetőséget ad a pszichés traumák elaborációjára az ezeket kísérő kínzó indulatok szublimálásával. Tehát a terápiában a játék segítségével a gyermek lehetőséget kap arra, hogy szimbolikus formában feldolgozza az őt ért traumát, miközben ennek indulati feszültségét is a játékon belül "biztonságosan" le tudja vezetni. A gyermek egyébként spontán játéktevékenysége során is megpróbálja újra meg újra feldolgozni az őt ért traumákat, ami nem kóros esetekben általában sikerül is. Abban az esetben, amikor különböző okok miatt ez spontán módon nem valósulhat meg és a gyermek pszichés tünete miatt terápiára szorul, a terápiás helyzetben a terápiás keretek (a terápiás körülmények állandósága, a terápiás cél - a gyermek szintjén történő megfogalmazásban - kitűzése, a rendszeresség, stb.) adta biztonság valamint a terapeuta sokszor játékon belüli terápiás intervenciói teszik lehetővé a fentebb leírt gyógyulási folyamatot.

Mint ahogyan arra már korábban is utaltam, a játék a komplex terápiás folyamat része, tehát nem kizárólagosan alkalmazható a gyógyítási folyamatban. Ebben a folyamatban éppen úgy szerepet játszik a terápiás kapcsolat megdolgozása - ez akár játékok segítségével is történhet - , mint a szülőkkel a konzultációk, a gyermek a terápiába "behozott" álmainak és fantáziáinak feldolgozása - erre gyakran rajzok segítségével kerülhet sor -, stb.

Az egyéni terápiás formák mellett gyermekeknél is alkalmazhatók csoportos terápiás formák. A különböző gyermek csoportterápiás formák közül ebben a dolgozatomban a dramatikus játékterápiát emelném ki, amely a J.L. Moreno -eredetileg felnőttek számára kidolgozott- pszichodráma módszerére épül. Gyermekek számára a pszichodrámát két fő irányzat mentén dolgozták ki: az egyik megpróbálta a morenói struktúrált módszert átültetni (pl.: Zacharias, Shaeron), a másik irányzat - elsősorban a francia gyermek analitikusok (pl.: Lebovici) - a dramatikus játékot projektív lehetőségnek tekinti, ahol a gyermekek számára jobban megfelelő szimbólumok jelenhetnek meg, miközben lehet dolgozni az indulat-áttételes folyamatokkal is. A tapasztalat szerint struktúrált protagonista játékokat csak a serdülőkortól lehet beépíteni a drámacsoportokba. Kisebb gyermekeknél alapvetően a Mérei Ferenc által kidogozott dramatikus technikának megfelelően az aktuális csoporttörténésekre, az "itt és most" dinamikájára építve lehet teret adni az egyes problémáknak a játékokban. Ezek a játékok a csoportban jelen lévő tudattalan fantáziák mentén viszik végig a folyamatot, gyermekcsoportoknál ezek a játékok legtöbbször megmaradnak szimbolikus szinten. Dramatikus játékcsoportban az aktuális dinamikának megfelelően persze nem kizárólag szimbolikus fantáziajátékokkal lehet dolgozni, hanem mesékkel, rajzokkal, klasszikus gyermekjátékokkal (pl.: Adj király katonát!, Amerikából jöttem..., stb.) is. Ezek a klasszikus gyermekjátékok a gyógyítási folyamatot oly módon segítik, hogy kezdetben általános jellegű kérdések játékbeli megfogalmazására adnak teret (pl.: Amerikából jöttem... járték keretén belül foglalkozásokat jelenítenek meg, és azt a többiek kitalálják), majd fokozatosan fordul a játék a személyes felé (pl. az egyik gyerek eljátssza egy otthoni konfliktusát, és a többieknek ezt kell kitalálniuk). Ennek során a gyermekek számára észrevétlenül kerülnek megfogalmazásra a problémák, vezetődnek el az indulatok, akár szimbolikus akár konkrét helyzeti megjelenítés formájában. A dramatikus játékcsoportban szimbolikus-, konkrét- vagy klasszikus- gyermekjátékok és szerepjátékok segítségével ugyanúgy lehet dolgozni mint az egyéni terápiákban. A gyermek pszichodráma csoport azt a többletet nyújtja az egyéni terápiákhoz képest, hogy a társas együttlétből fakadóan a gyermekeknek lehetőségük van részben szociális folyamatok elsajátítására ill. a hibásan rögzült szocializációs folyamatok korrekciójára; másrészt a társas helyzet a szocializációs problémák diagnosztikájára és korrekciójára is alkalmas.

A fentebb leírt dramatikus technika használható gyermekek egyéni pszichoterápiájában is - mintegy monodrámaként -, ahol tárgyak (akár játéktárgyak, akár székek ...) segítségével meg lehet jeleníteni más szereplőket, és ugyanazok a folyamatok megtörténhetnek, mint a pszichodráma csoporton belül, de ez a társas együttlétből adódó többletet sem a diagnosztikában, sem terápiásan nem adja.

A játékot felnőttek egyéni ill. csoportos pszichoterápiájában, az önismeret fejlesztésében is fel lehet használni. Ennek legismertebb formái a pszichodráma, a szerepjáték (rollenspiel), encounter technikák valamint a gestallt terápiák is tartalmaznak játékelemeket. Ezek közül legjelentősebb a pszichodráma, melyet J.L. Moreno dolgozott ki. A pszichodráma módszere az egészséges fejlődésre épül, az egyes embert nem önmagában vizsgálja, hanem legkisebb egységnek szociális atomjával együtt tekinti. Ez egy eredetileg felnőttekre kidolgozott módszer, de alapvetően a gyermekek játéktevékenységének megfigyelései alapján lett kidolgozva. A pszichodráma módszer eszköze a színpad, itt folyik a játék, mely a maga "mintha - realitásával" a gyermeki játéktevékenység kettős tudatállapotát hozza létre. Központi szerepet kap a spontaneitás, mely szintén a gyermek spontán viselkedését próbálja a "felnőtt játékba" visszahozni. A pszichodrámában a protagonista aktuális problémái kapcsolatokban jelennek meg, korrekciójuk úgy történik, hogy az "itt és most"-ból visszamegy egy "ott és akkor"-ba, vagyis megpróbálja a konfliktus eredetét megkeresni. A "mintha-helyzetben" újraél valamit az eredeti traumatizáló élményből, melynek feldolgozása megkezdődhet az "ott és akkor"-ban (azaz a színpadon) egy próbacselekvés során, vagy az azt követő beszélgetésben, esetleg még később. Ezenfelül a terápiás hatás ugyanúgy működik, mint a gyermek pszichodráma csoportok kapcsán leírtakban. Ugyanakkor a felnőttek terápiájában nagyobb szerepet kap a kognitív szint. A felnőttek saját problémáikat sokszor jobban tudják verbalizálni, mint a gyermekek, nagyobb szerepet kapnak a terápián belül a verbális értelmezések és verbális terápiás intervenciók. Ugyanakkor a pszichodráma módszeréből adódóan könnyen hozzáfér a preverbális szintekhez, így korai sérülések is könnyebben diagnosztizálhatók és korrekciójukra is lehetőség van.

Ugyanúgy, ahogyan a gyermekeknél be lehet építeni dramatikus elemeket az egyéni terápiába, erre felnőttek egyéni terápiájában is lehetőség van. Ez a technika monodráma stábbal. A monodrámát egyéni verbális terápiás folyamatba lehet beiktatni, az egyéni terápiás folyamatnak alárendelve. A monodráma során a preverbális szintek olyan elevenen jelennek meg, amihez a verbális terápiában esetleg sok-sok évre van szükség, hiszen a mélyen elfojtott korai élményekkel a testi emlékezés útján könnyebben kerülhetünk kapcsolatba. Ily módon a monodráma során történtek a verbális terápia keretén belül feldolgozhatók és így segítik elő a gyógyulás folyamatát. A monodráma stábja a csoportdinamikai folyamatokat kontrolálja, és ezáltal tisztán a protagonista problémájára fókuszál. Ezt az egy különbséget leszámítva a monodráma foglalkozás ugyanúgy működik, mint a klasszikus morenoi pszichodrámában a protagonista játék.

Felnőttek egyéni terápiájába - amennyiben ez a terápiás folyamatból adódik - ugyanúgy be lehet építeni dramatikus elemeket (stáb nélkül), mint gyermekek terápiájába (tehát székek, tárgyak segítségével).

A játék tehát nagyon hatásosan alkalmazható mind gyermekek, mind pedig felnőttek pszichés problémáinak kezelésére, mivel a játék spontaneitása és szimbolikus értéke nagymértékben megkönnyíti a tünetek hátterében meghúzódó traumák diagnosztizálását, felnőtteknél külön jelentősége van, hogy a játék segítségével könnyebben lehet hozzáférni preverbális szintű traumákhoz. A játék folyamatában feldolgozhatóvá válnak akár szimbolikusan, akár konkrét formában a korábbi pszichotraumák, ezek indulati feszültsége is feldolgozásra kerülhet és ezzel hatékony részét képezi a gyógyítás / gyógyulás folyamatának.

Felhasznált irodalom:

· Hilarion Petzold & Gabrielle Ramin: Gyermekpszichoterápia (Osiris Kiadó, Budapest, 1996.)

· Balogh Tibor: Lélek és Játék (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.)

· Gegesi Kiss Pál: Gyermekklinikai pszichopatológia (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.)

· Mérei Ferenc & Binet Ágnes: Gyermeklélektan (Gondolat, Budapest, 1979.)

· Susanna Millar: Játékpszichológia (Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest, 1973.)

· Mérei Ferenc: A játék értelme és öröme / in: Susanna Millar: Játékpszichológia (Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest, 1973.) /

· dr. Vikár András: Gyászmunka dramatikus játékcsoportban / in: Megélni - Túlélni, Pszichodráma a gyakorlatban (Animula Egyesület, Budapest, 1997.) /

· Mérei Zsuzsa & dr. Vikár András: Folyóban a rönk. Monodráma stábbal / in: Megélni - Túlélni, Pszichodráma a gyakorlatban (Animula Egyesület, Budapest, 1997.) /

· Játékban felnőni - Pszichodráma a gyakorlatban (Animula Egyesület, Budapest, 1996.)